2010. szeptember 27., hétfő

Az út

Tegnap láttam négy fotót és egy kérdést mellette.Felismerem a látványt?Igen,hiszen lappang a gondolat és forrik
bennem az indulás gondolata évek,sőt napról napra.Persze Ő nem tudhatja hogy egy "belső út" ami szűkösen is 700km,nem a gyaloglásról szól.Valaki egyszer megkérdezte tőlem miért akarom végig csinálni az El Caminót?
Nem tudtam egyértelmű választ adni hogy ezért vagy azért.Körbe írtam minden magyarázattal.Ma sem tudom a
választ csak egy dolgot tudok:hív az út hogy azt tudjam mondani bon camino,mert a lelkünk tisztitásához kell mindenkinek a saját "útja".Lehet az a caminó,lehet az más,de menni kell......mert hív az út!

2010. szeptember 24., péntek

Boldog születésnapot ott fönt.....100-ra

Faludy  György:Monológ életre-halálra


Úgy, mint az őrült szerető szeret
vizes fejjel, beomló ég alatt
taposni őszi fasor avarán:
e földön úgy szerettem járni én.
Vagy mint utas idegen városokban,
ki első este sétaútra megy,
ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
megizzad s boldog révületben érzi,
hogy álmainak városába ért,
hol minden új: a kirakatok fénye,
a kávéházi italok színe,
a sok sétáló – mintha ünnep volna –
s a szabadság vad kakukkfű-szaga
s vágyik maradni már itt mindörökre –
mint ő, úgy voltam e világgal én.

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
páratlan, ritka s múló fenomén.
Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,
először és utólszor látod ezt.”
Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel
és szóval láttam, mintha reggelig
meg kéne halnom – és mindezt azért,
mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
nem lesz barát, se bor, se ébredés.
Érez így más is, de agyába gyűri.
Ám én a homlokomban hordtam ezt.
Súgólyukából tudatom csak egyre
fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”
S e szikra itt a nemlét vasfogói
között, a lét csodája, hogy vagyok,
a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontig vájó
tudata: ezek adtak életemnek
ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
ezek tettek bolonddá, mámorossá
s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
kastélyt a puszta létből énelém.

Ittasan a föld egyszeri borától,
reáfonódva, úgy öleltem át
minden fogalmat, tárgyat és személyt,
mint részegek a lámpaoszlopot.
Így lett világom szép. A csillagég
gobelinekkel tapétás múzeum,
a tér három dimenziója körben
élménybálákkal telt raktár, ahol
órám számlapja tizenkét személyes
terített asztal, s másodperceim
nehéz mézcseppek csöppenései.
Így lettem én a föld szerelmese,
a nagy rajongó, felhők Rómeója,
holt városok alatt a trubadúr,
gót csipkedíszek faragója rímben,
s éjféli fürdés pogány ünnepének
mezítlen papja, míg időm lejárt
s eltűntem én, a múló fenomén
a fenomének örök tengerén.

Recsk, 1952

2010. szeptember 23., csütörtök

2010. szeptember 19., vasárnap

2010. szeptember 17., péntek

Fogarasi emlék

Jancsek Antal (1907–1985): Tátrai táj

Pilinszky János:Magamhoz



Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

2010. szeptember 16., csütörtök

Lucskai Vincze Ösvényei az őszülésnek

Ösvényei az őszülésnek
kezdetben nem voltak utak
sem szomjat oltó kutak
csak kóbor léptek
vájta vályúk
és harmat vigyázott rájuk
míg gyöngykönnyeket zokogva
a hajnal
ködgúnyáit rakta
kazalba

hittem
a léptek úttá tekeregnek
s ha kanyarokba dől
a messzi távol
zúdítva rám az ismeretlent
még összeölelhetném
az útszéli fákat
társnak
tarisznyáltnak

s hol már a kövek is jeltelenné válnak
a gondolatok csendben
majd lehevernek
s megkérlek vándor
vidd hírül a tornyoknak
gúnyáim mily kopottak
s belefáradtam már a szóba
csak ülök zokogva
bokrok tövisein
tépett csipkék
izzó szavak
még parázslanak
de lám
palackban már a láng
mint alkony tüze
ha éj árkába fordul
borzongva

léptem mily konokul
taposta
itt hagyom néked
félig kijárva
ösvényeit az őszülésnek
s tenyeremből mint  tétova látnok
görnyedsz fölém
s betűzöd nyögve
költeményem
az utolsót
s faragsz még rajta
jajongva
hisz a sors is azt akarta
te légy a próféta
ki ismeri a falevél röptét
s az őt követőjét
mint két röpke sóhajt
őszt ringatva
az idők málló  peremén
kezdetben nem voltak utak
sem szomjat oltó kutak
csak kóbor léptek
vájta vályúk
és harmat vigyázott rájuk
míg gyöngykönnyeket zokogva
a hajnal
ködgúnyáit rakta
kazalba

2010. szeptember 13., hétfő

1940 szeptember 10 egy gyönyörű nap

Sinka István:Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vízénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint az illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyílott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. -
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték...
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg mikor sírt nyitnak,
közéjük lendül hatodiknak
apám is , kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt...
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt...
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy,fehér szemekkel
anyám lábán a balladát.

Letűnt idők nyomában-Hortobágy/Képeslapok/

2010. szeptember 10., péntek