Dávid Ferenc:Első resze az Szent Irasnac külen külen reszeyböl vöt predicaciocnac az Atya Istenröl...

Dávid Ferenc (1520 ?-1579) egyházi író, reformátor, az erdélyi unitárius egyház alapítója 1555-től Kolozsvár főlelkésze, 1557-ben az erdélyi magyar protestáns egyházmegye szuperintendense. Később János Zsigmond erdélyi fejedelem udvari prédikátora lett. Ekkortól kezdett antitrinitárius (későbbi nevén "unitárius") nézeteket vallani. 1567-ben János Zsigmond a rendelkezésére bocsátotta a gyulafehérvári nyomdát, hogy nézeteit hirdesse. - Jelentős részben az ő tevékenységének köszönhető, hogy Erdély a vallási türelem jelképe lett Európában. 1568. január 6-13 napjain tartották Tordán azt a híres országgyűlést, ahol elsőként Európában határozatot hoztak a vallásszabadság biztosítására. 1571-ben János Zsigmond halála után a katolikus Báthory István lett Erdély fejedelme. Még abban az évben a gyulafehérvári nyomdát visszavette az unitáriusoktól. Az 1572. évi marosvásárhelyi országgyűlés megerősítette a vallásügyi törvényt, de egyben kimondta az újabb hitújítások tilalmát is. Dávid Ferencet ennek a tilalomnak az alapján fogta perbe 1579-ben Báthory Kristóf fejedelem. A hite miatt életfogytiglani fogságra ítélték. A dévai várbörtön foglyaként halt meg. - Dávid Ferenc a magyar reformáció irodalmának egyetlen olyan - máig is ható - képviselője, akinek munkásságára egész Európa felfigyelt. Olyan hitrendszer kialakításán munkálkodott, amely a Biblia betűjével és a józan ész követelményeivel egyaránt összhangban van.
Nyomtatta Raphael Hoffhalter 1569-Gyulafehérvár

báró Orbán Balázs(Lengyelfalva, 1830. február 3. – Budapest, 1890. április 19.)

seprősi Czárán Gyulára emlékezve

Áprily Lajos: Zúg a patak


Ős fenyvesek közt zúg a völgy patakja,
ezüst tajték csillámlik habjain;
amint a szirteken tovább iramlik,
futása gyors. - Így múlnak napjaim.

Nem fáj, hogy elszáll sápadt ifjuságom
örökre visszahozhatatlanul:
fenyő, örökzöld lenni nem kivántam,
elmúlt a nyár, virágom szirma hull.

Csupán csak egy fáj, fojtó vasmarokkal
egy gondolat szorítja szívemet:
hogy könnyen elfecsérelt ifjuságom
meglátogat majd egyszer engemet.

Ősszel talán, haldokló alkonyatban
emlékké váltan hozzám visszatér
és számonkéri vértelen szivemtől
mindazt, mit egykor eljátszott a vér.

Majd föltámad zsibongó méherajként
a múltamból sok fájó pillanat,
az álom, melyért dőre könnyüséggel
feláldozám a boldogságomat.

És jönni fog az emlékek sorában
sötét hajad és ábrándos szemed,
s vagy megnyugszik szivem, hogy érted éltem,
vagy gyötrő megbánástól megreped.